Amikor egyszer megkérdezték, mit tanult Ázsiában, L. Ron Hubbard jelentőségteljesen így válaszolt: „Eleget tanultam ahhoz, hogy tudjam, az Ember nem tud mindent, amit az életről tudnia kell.”

Első utazása a Távol-Keletre 1927-ben vette kezdetét a President Madison nevű gőzturbinás hajón, amely a San Franciscó-i kikötőből indult. Kínán és Japánon át jutott el Guam szigetére, az Aganai-öbölbe, ahol édesapja az USA ázsiai flottájánál szolgált. A második utazása egy évvel később kezdődött, amikor a Henderson fedélzetén tért vissza Guamra és onnan Kína partjaira, a Mariana Maru nevű szkúner fedélzetén dolgozva.

Ázsiai utazásának első feljegyzései frissek és élénkek voltak. Bár Hawaii felé a tenger viharos volt, a jó hírét továbbra is „megőrizte az imbolygás közepette”, közben megcsodálta a kazánteret, ahol „a lemezek vörösen izzottak, és az olajtűz fehéren lángolt”. Honolulu viszonylagos romlatlansága elbűvölő volt, és első, Japánról szerzett benyomásai hasonlóan érdekesek voltak a számára – bár kissé óvatossá tette őt „az őrült modernizáció” és a fenyegető rombolók a Yokohama-öbölben. Kína partvidékével kapcsolatos benyomásai azonban teljesen mások voltak.

Az 1920-as évek végén Kína jelentős mértékben még a középkori Kína volt. A kommunisták minden állítólagos reformja ellenére az ország nagy része még mindig a hadurak hatalmában volt. Nem volt megtiltva sem a rabszolgaság, sem a láb-elkötés sem az ópiumfogyasztás. És ahogy L. Ron Hubbard hamarosan felfedezte, a szegénység szúrós takarója borította az egészet. Sötét és elbűvölő leírásai ebből az időből utalásokat tartalmaznak a fejszére várva térdeplő rabokra, a kulik halottas énekre emlékeztető kántálására, és a sárga köntösű szerzetesek bölcs pillantására.

1928-as visszatérésekor Kína szárazföldi területére a látvány időnként pont annyira baljós volt. Viszont hasonlóképpen második ázsiai kalandja során történt, hogy mélyen beutazott Mandzsúria Nyugati-dombságába, és még azon túl is – mongol banditákkal osztozott a kenyerén, szibériai sámánok tábortüzénél ült, és összebarátkozott Kublaj kán udvari mágusainak egyenes ági leszármazottjával. Marco Polo után ő lett az első nyugatiak egyike, aki beléphetett a tiltott tibeti lámakolostorokba, és mélyen merített abból, amit találóan úgy nevezett, mint „India légies spiráljai és félelmetes rejtélyei”.

Teljesen más tónus jellemezte ugyanakkor L. Ron Hubbard átkelését Guam szigetén – az érzés, hogy nem pusztán kelet felé halad, hanem egyenesen egy teljesen idegen birodalomba hatol be. Guam, amit hivatalosan úgy írtak le, mint egy „kicsi, szervezetlen terület”, lényegében az Egyesült Államok haditengerészetének a töltőállomása volt az 1900-as években. A szigetet eredetileg benépesítő lakók, a chamorrók indonéz származásúak, és úgy hitték, hogy egymást követő bevándorlási hullámokban érkeztek vendéghajós csónakokkal. Kezdeti benyomásai látszólag kísérteties lagúnákról szóltak, és erdőkről, amelyek „sötétzöld színe élesen elüt az égtől és a tengertől. Bár nem nehéz áthatolni rajta, úgy tűnik, ezernyi rejtély veszi körül.”

L. Ron Hubbardnak Guamon is számos kalandja volt, többek között a sziklafalak oldalából nyíló barlangok felfedezése, hogy kiábrándítsa a falusiakat a Tadamona nevű ördög hitéből. Hasonlóképpen vágott új utakat a dzsungelen Fülöp-szigeteki legénységgel, és angoloktatóként beállt egy bennszülött iskolába, és elkerülhetetlenül összeütközésbe került a helyi kormányzókkal, mert az előírt tananyagnál többet tanított. Miközben sötétkamrai gyakorlatot szerzett egy helyi stúdióban, L. Ron Hubbard fényképész jártasságát igazi professzionális szintre emelte, és olyan képeket készített a sziget életéről, amelyeket később megvásárolt a National Geographic magazin.