Amikor ezt írom (1969-ben), már nagyjából harmincnyolc éve folytatom az élettel és a humán tudományokkal kapcsolatos alapkutatásokat. Ez alapvető, illetve tiszta kutatás, és ugyanarról a tőről fakadt, mint a korai filozófusok erőfeszítései: megkíséreltem meghatározni az élet identitását az anyagtól függetlenül, ahogy az az anyagi világhoz és formákhoz kapcsolódik, amely tárgyakkal az alap- és haladó tudományok foglalkoznak. A különbség az, hogy a kutatást a tudományos módszertan szemszögéből végeztem, amelyben képzett vagyok.

A tárgy valójában kellően ismeretlen volt, és nem rendelkezett megfelelő terminológiával ahhoz, hogy világos elnevezése lehessen. Azért mondom, hogy ismeretlen volt, mert jelentős kudarcot vallott abban, hogy tartsa a tempót a természettudományokkal, illetve a fizikai tudományokkal, és a fizikai tudományok valójában fenyegetést jelentenek rá. Például úgy találjuk, hogy a fizikai tudományokkal foglalkozó tudósok tiltakozása azon alapul, hogy a fizikai tudományok óvatlan alkalmazásával megsértik az életet, esetleg visszaélnek vele, vagy kihasználják (Tudomány és túlélés, Barry Commoner tollából).

Ahhoz, hogy megvédjünk valamit, tudnunk kell, hogy mi az; tudományos értelemben kell tudnunk, hogy mi az. A DNS biológiai elmélete az élet plusz anyag összetételre vonatkozik, és minden erőfeszítés, hogy elérjék, hogy az anyag életet hozzon létre, ez idáig kudarcot vallott.

Mivel nem volt a tanulmányozott kutatási területet felölelő valódi név, természetesen lehetetlen volt tanfolyamokat végezni ezzel kapcsolatban. Nem rendelkezhetett válaszokkal az ismert területeken sem, hiszen az identitásán túl a jellemzői is ismeretlenek voltak.

Megtanultam minden matematikát és fizikát, ami az egyetemen elérhető volt. De azután alaposan megállított, hogy nem volt több tanulmányozható tudományos tárgy. Emlékszem, hogy a kutatási témával kapcsolatban akkor kristályosodott ki az elképzelésem, amikor felfedeztem, hogy a tanított pszichológiai és filozófiai tárgyak nem felelnek meg ahhoz a kutatási feladathoz, amit a fejembe vettem, hiszen egyikben sem találtam egyetlen olyan hallgatót vagy professzort sem, aki tanulmányozta volna a modern matematikát vagy fizikát, vagy használta volna azt a tudományos módszertant, amelyet a képzésem eredményeként én tudományos módszertannak tekintettem, és aki – amennyire meg tudtam állapítani – beismerte volna a logikai (matematikai) hibákat, amelyeket nála találtam.  A természettudós a maga rendezett világában el sem hinné, milyen zűrzavar uralkodott a humán tudományok területén.

Tehát útra keltem egy expedícióval, és elkezdtem tanulmányozni az Életet. A primitív kultúrák jó kiindulópontnak tűntek.

Egyetlen modern kutató sem került soha szembe ennyi ellentmondó adattal vagy témakörrel, és köztük ilyen kevés eredménnyel.

Mégis nyilvánvaló volt, hogy a természettudományok rohanása az elmúlt évszázad folyamán (ami még akkor is csak tovább gyorsult), túl fogja szárnyalni a humán tudományként ismert területeket, sőt le fogja hengerelni azokat. És ez be is bizonyosodott.

Megterhelve azzal, hogy a kutatásokat a háború előtti időszak teljes kutatási ösztöndíj- és pénzalaphiánya közepette végeztem, a költségeket teljesen magamnak kellett előteremtenem. Főként írással és mozifilmekkel tettem meg, és nagyon jól boldogultam, legalábbis ez elég volt arra, hogy fedezze az egyéb tevékenységeim költségeit.

A 30-as évek végén egy, a tárgyban elért áttörés után írtam egy könyvet, ám a könyv soha nem jelent meg.

Végül a humán tudományok tükörlabirintusain és merő ködén keresztül visszatértem a kezdetekhez, és a sejttannal foglalkoztam. A túlhajtott, stresszes élet által meghagyott futó pillanatokban kellett a témát tanulmányoznom. Találtam néhány kulcsot a sejtszintű emlékezéshez és a szokásminták megőrzéséhez, és előálltam egy elmélettel, az emlékek molekulákban történő tárolásával kapcsolatban, amelyet aztán mint lehetetlent elvetettem. Ezzel az elmélettel még mindig találkoztok itt-ott.

A könyvvel és bizonyos cikkekkel kapcsolatos pletykák felhívták rám a Szovjetunió figyelmét (az Amtorgon keresztül), ahonnan kutatási ajánlatot kaptam. Mivel szerencsétlen módon ennek a feltétele az volt, hogy Oroszországba kellett volna utaznom (ami akkor még divatos dolog volt), és egy olyan rendszert vártak tőlem, amellyel az ottani munkások munkaképességét lehetett volna mérni, kénytelen voltam elutasítani az ajánlatot. Ez szerencsés volt, mert 1939-et írtunk.

Az ideológiai megfontolások és az emberek jobb kontrollálása vagy igába hajtása nem szerepelt a munkaprogramomban.